Museumsdorf, nosztalgia, falusi idill

Nincs fedele, de van eleje és vége, kerítést húztak köréje. Lezárták a falut, és múzeum lett belőle.

Nem volt régen egyszerű a parasztok dolga, keltek hajnalban, serénykedtek, tüsténkedtek, robotoltak, ami ma félóra munka, akkoriban bele tellett fél napba. A falu mégsem izzadságszagú, magamutogató, inkább bájos és csalogató. Niedersulzban járunk, alig egy órányira Bécstől, elrugaszkodva a jelen időtől.

Egy robosztus épület állja az utunk, mögé egy falu szorult, de nem lakják csak az állatok, hétvégenként viszont benépesítik az apróságok, a családosok. Minden 1980-ban kezdődött. Akkor indult be a 200 éves házak áttelepítése. Beszerezték az eredeti építési anyagokat és a meglévő mintájára újat alkottak. Addig-addig építgették, mígnem 80 háznál megállt a tervezés, és így jött létre Museumsdorf, Alsó-Ausztria legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeuma.

Asztalkára kitett tökök, mind csinosan kiöltözött, jelzik az őszt. Mögötte egy ház áll, a Gaiselberg nevű faluból áttelepített iskola, 100 gyerek egykori otthona. Vita nélkül osztozott rajta a siserahad, délelőtt a nagyoké, délután a kicsiké volt az iskolapad. Ködmön nincs a teremben és Móra Ferencet is hiába kerestem, viszont a pad meglepően kényelmes, úgy ülök benne, mint a földbe vert cövek, a derékszögre faragott támla a hátamat egyenesre húzza. A pad kicsit arrébb tolva, látszik, hogy más is kipróbálta, és visszament a gyerekkorba. Az iskolarend a falra kiakasztva, de már nincs diák, aki olvassa, és betartsa.

A skanzen egyébként Svédországból ered, 100 éve, hogy valósággá lett az ötlet, és azóta folyamatosan terjed az öreg kontinensen. Egyféle tanoda ez, téglából és fából rekonstruált falucska, mely nem afféle paraszti idillnek állít emléket, hanem őseink hétköznapjait mutatja be.

80 épület, köztük a vincellér és más szakmák mestereinek a háza. Bennük vetetlen ágy, tisztaszoba, ahová csak a vendégnek volt bejárása, korhű szekrények, féltve őrzött stafírunggal roskadásig rakva, egészen dizájnosra rekonstruálva. De van itt polgármesteri hivatal, ivó, templomok, sírkert, minden, ami az élethez, a halálhoz és a lelki békéhez kell.

Régi fák hajladoznak a szél súlya alatt, bírják a strapát, nem rogyadoznak. A virágoskertek, melyeket a házak elé telepítettek, szebbnél szebbek. Régen nagy jelentősége volt az előkertnek, ez volt az első, amit az arra járó megszemlézett, és erről ítélte meg a ház lakóját, hogy rendszerető, takaros-e.

Persze van a falunak központja is, mi más lenne a közepén, mint a történelmi csárda, és a bornak is van itt utcája, hisz ez mégiscsak Alsó-Ausztria, a szőlőültetvények hazája. Ma is alig akad település, ahol a szőlőtermesztéshez és a borhoz kötődő emlék ne ütné fel a fejét. Szóval itt a Weingasse, a borutca, ahol a borospincék állnak sorban.

Szemereg az eső, a táncosok a pajtába húzódnak, ott adják elő bemutatójukat. Panaszkodnak, hogy kihalóban a falvak, fiatalokat már néptáncra nemigen fognak, hogy a vidékből lassan mindenütt skanzen lesz.

Hogy múzeummá lett terepen járunk, azt alig érzékeljük, olyan, mintha most is élne a falu, barátságos, megkapó a hangulata. A házak ajtaja tárva-nyitva, mintha a lakója épp csak kiszaladt volna, és bármelyik pillanatban betoppanna. De amikor belépünk nem köszöntenek és a kopogásra sincs felelet.  

Hangot csak az állatok hallatnak. Ők vígan legelésznek, sétára indulnak, hogy felfedezzék a környéket, vagy éppen jóllakottan heverésznek. Mint ez a koca itt, akit hátára vett a hírnév, egy ismert reklám arca lett, bár ebből a testes jószág mit sem sejt. 

http://www.museumsdorf.at/de/Besucherinfo

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt