Városháza a kastélyban, mesés panoráma a királyi várban, és egy finom vacsora – ezt nyújtja Alsó-Ausztria erdőkkel tűzdelt régiója

Történelem, kultúra, gasztronómia, ebben a sorrendben élvezkedtem Waldviertelben. Felkerestem Groß-Siegharts reneszánsz kastélyát, a Babenbergek egykori várát, az i-re a pontot pedig egy helyi, agyondicsért étteremben tettem fel.

Be kell valljam, Waldviertelt pár nap alatt belaktam, annyian köszöntöttek régi ismerősként, hogy teljesen otthon éreztem magam. Mindenütt mosolyogtak, kedvesen fogadtak, amit én a végtelen nyugalom és a jólét jelének tekintettem. Utána is néztem, vajon Waldviertel gazdag régió-e. Azt írják, hogy sajtfellegvár, hogy a tehenek, a juhok és a kecskék tejét kíméletes módon dolgozzák fel, és az így készülő termékeket több mint 50 országba juttatják el. A gasztronómiája neves, a máktermeléséről nem is beszélve, a kulturális örökségei kiemelkedőek, a textilipara évszázados hagyományokra nyúlik vissza, továbbá a kézműves sörei is kelendőek. Ennyi minden bőven elég egy „Erdőnegyednek”.

Apropó, textilipar. Gross-Siegharts lakosainak is ez jelentett kitörési lehetőséget. Nagyítóval kerestem a térképen az aprócska települést, csak később derül ki róla, hogy amilyen kicsi, olyan nagy élmény a meglátogatása. Már maga az a tény is figyelemreméltó, hogy a városháza, a polgármesteri hivatal a kastélyban kapott helyet, miután a város megvette az uraságtól az épületet. Egykor grófok lakták, ma a település apraja-nagyja használja, amikor dolga akad a hivatalban. Mintha ide mindenki hazajárna.

Amikor a kísérőnk – egykori munkatársa a cégnek, aki önkéntesként mutogatja hajdani munkahelyét a vendégeknek- körbevezet, a dolgozók egy pillantással beletörődve nyugtázzák a hívatlan vendégeket, láthatóan megszokták a kíváncsiskodó idegeneket. Nekem a tény, hogy egy osztrák városháza történetével ismerkedem munkaidőben, izgalmasabbnak tetszett, mint maga az épület. Például a jegyző szobája, ahol több urna volt kiállítva, azoknak a hozzátartozóknak, akik elhunyt rokonuk temetéséről gondoskodnak.

Az itt dolgozók élvezik a különleges, főúri környezetet, igazság szerint már megszokták a stukkókkal, freskókkal díszített épületet. A legszebb terem a polgármesteré, természetesen. Régi, restaurált festmények bukkannak elő a falon, a mennyezet eredeti pompájában köszönti a betérőket.

A jelenbe a helyi focicsapat fotója ránt vissza. A város igen büszke I. osztályú klubjára, ez a téma láthatóan alkalmi idegenvezetőnket lázba hozta. Aztán szóba került Puskás a foci kapcsán, miközben arra is hamar fényderült, hogy a helyi I. osztályú csapat nálunk a III. osztályban játszhatna.

Aztán az udvaron találtuk magunkat, bekukkantottunk a lakattal elzárt helyiségekbe, benéztünk az egykori börtönbe, amire a helyieknek már régóta nincs szükségük, ugyanis évek óta nem történt kihágás, ezért a városi börtönt rég be is zárták.

A kastélyban egykoron az első takarékpénztár is otthont kapott, és habár magának ma már másik helyet talált, egy múzeumot, a múlt egy darabját itt hagyta maga után. Hozzá kell tegyük, hogy amikor annak idején a város polgármestere a kastélyra szemet vetett, a Sparkasse finanszírozta az ötletet.

És persze a lényeget ne hagyjuk ki, a textilmúzeumot feltétlenül meg kell nézni. No nem azért, mintha odafent különleges szövetek köszöntetnének, sokkal inkább azért, mert a város szorosan kötődik a kelmegyártáshoz. 1720-as években Johann Christoph Ferdinand von Mallenthein gróf képzett textilmunkásokat toborzott egész Európából, hogy a kis falut a textilipar központjává tegye. A szakembereknek 180 műhelyet épített fel.

A 19. század végére csupán 6 üzem maradt, de Groß-Siegharts így is beírta magát a textilipar történelmébe: mindenekelőtt a „szalagcikkek”, vagyis szalagok gyártásával szerzett magának hírnevet, amelyeket a vándorkereskedők, vagyis a „szalaghordozók” kínáltak eladásra a dunai Habsburg Monarchia országaiban. Az emeleten az egykori lovagterem nyújt betekintést a szőnyegkészítés rejtelmeibe, de leginkább a végeredménybe.

És bár a faluból nem lett ipari központ, Groß-Sieghartsban a textilgyártás meghonosodott. Bécs és Felső-Ausztria mellett még ma is itt képzik a textiliparban jártas szakembereket. Így vezet a múlt a mába, és örökíti tovább az emlékeket.

Groß-Sieghartsból Krug felé vettük az utunk, ahonnan pár perces séta a Ruine Schauenstein, egy 611 méter magasan trónoló várrom, a Babenbergek egykori erődítménye. Hogy miért érdemes ide elzarándokolni? Mert festőien mesés panoráma nyílik a Kaptal-völgyre, és az odavezető gyalogút is szuper töltekezésre.

A vár a 11-12. század táján épült, alapvetően a Babenbergeknek jelentett védelmet, akik akkoriban a csehek ellen fegyverkeztek fel. Hogy eredeti pompájában nem maradt meg, abban a 30 éves háború viszontagságai is közrejátszottak. A tény, hogy ma mégis látogatható és élvezhető, a „Mentsük meg Schauensteint” egyesületnek köszönhető, mely a várrom helyreállítását jelölte meg feladatául: eddig 200 ezer eurót gyűjtöttek a renoválásra össze.

Az út a várig kellemes, egyáltalán nem meredek. A mezőn harapni lehet a csendet, de elérve az erdőt misztikussá válik a környezet. Vad romantika az egész, hátborzongató az erdő hangja, ágak reccsennek, mintha állatok kísérnének, vaddisznótúrások a mélyben, a pocsolya tövében, misztikus hangok követnek, jobb lenne már, ha az útnak vége lenne.

Fent a várnál lenyűgöző panoráma köszönt. Sehol egy lélek, csak én és a természet. Odalent a mélyben a Kaptal folyó folydogál. Háborítatlan minden. Idilli képek. Egy festő sem festhetne szebbet.

Az öreg torony 30 méter magas, a kilátás onnan lehet igazán pazar. Már épp rábeszéltem magam legyűrve a tériszonyomat, hogy megmászom, amikor kiderült, hiábavaló a bátorság, a lépcsőmászás, hiába nyomom lefelé a kilincset, az ajtó meg sem rezzen. Micsoda pech. Az ostrom ezúttal elmaradt.

Lent a faluban megálltam egy pillanatra, mintha a hetedik érzékem súgott volna, egy táblán akadt meg a szemem, mely hetykén tudatta, hol van az öreg torony kulcsa: őrzi a 15-ös számú ház lakója. Be kell valljam, ahhoz már nem volt se erőm, se kedvem, hogy a romokat újra felkeressem. Tedd meg légy szíves helyettem!

Ja, és hogy el ne feledjem, bár a várat nem vettem be teljesen, azért egy vacsorát így is kiérdemeltem, egy helyi étteremben kárpótlásként ízletes ételeket ettem. A rántott hús mellé Tomahawk steak is került az asztalra.

Inni a kedvencemet kértem, Kaiser-spritzert rendeltem, ami szó szerinti fordításban császári fröccsöt jelent, és attól különleges, hogy a bor és szóda mellé egy adag bodzavirág szirupot is öntenek. Nagyon ízlett.

Fotó: ©becsifekete.hu

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt