Egy sztárszakács menüje

A 13. kerületi Ober St. Veit, Bécs egyik előkelő, felkapott negyede. A schönbrunni kastélytól továbbmenve jutunk el ide. Tősgyökeres helyiek lakják, pazarul megépített régi és új villák szegélyezik utunk, ha erre kirándulunk. Csendes, nyugodt környék, ahol remek éttermek szolgálják a helyiek kényelmét.   

Az egykori előváros régen borvidéknek adott otthont, nem voltak a helytől idegenek a heurigerek. Errefelé magasodtak a Lainzer Borvidék szőlőtőkéi, melynek levét a gazdák heurigerekben, őstermelői vendéglőkben árulták. Akkoriban ez a rész nem tartozott Bécshez, ám ahogy a város nőtt, úgy tűntek el a szőlőtőkék és jelentek meg a borozók helyén az éttermek. Ezek egyike, a múlt és a jelen egyvelege a Heurigen Restaurant Thurn.

A Heurigen Restaurant megnevezés az őstermelői vendéglő és étterem keverékét jelenti. Két éve, hogy egy stájerországi vállalkozó átvette a helyet, magával csalva egy földijét. Nem is akárkit, Erich Puchnert, az ismert sztárszakácsot, kinek credója a mediterrán konyha és az osztrák, biominőségű alapanyagok kombinációja. Bár a mester azóta nem itt főz, ízvilágát az utódja, Reiner Schmitmayer átvette. 

Az étterembe belépve, meglepően szívélyesen fogadtak, ami nem jellemző Bécsre. Talán azért, mert erre kevés ember téved és megbecsülik a vendéget, vagy azért, mert annyira kieseik ez a rész, hogy szinte már olyan, mintha falun lennénk, ahol magától értetődő a kedvesség. Amikor a pincér az asztal felé mutatott, kifelé intettem, és mondtam, a szabad téri étkezés esne most jobban, hisz olyan verőfényes napsütés van. A fémszékre párna is került, ettől a kedvem egyből felderült.  

Az étlapot nem is lapozgattam, hiszen már idejövet elhatároztam, menüt eszem ebédre. Jó alkalom ez arra, hogy a séfet próbára tegyem. Mert az a szakács, aki tiszteli a kispénzű vendéget, és elé is ízletes ételt tesz, annak nincs gond a tudásával, szakmai alázatával. A menüben kétféle fogás szerepelt, egy húsos és egy vegás, mindkettőhöz hagymaleves járt. Én a hús nélküli mellett tettem le a voksom, pirított, tojásos szalvétagombócot rendeltem salátával, bár a párolt marha is vonzott. 

A levest hamar megkaptam, pedig voltak az étteremben rajtam kívül még jó páran. Néztem is nagyot, ilyen barnára pirult hagymalevest még nem ettem, pedig amúgy ez az egyik kedvencem, igaz, tejszínesen elkészítve szeretem. Bevallom, nem volt hozzá gusztusom, de a sajttól duzzadó pirítósra nézve az ellenérzésemet legyőztem, és az első kanál levest lenyeltem. Lett aztán meglepetés, nem is csekély, annyira ízesre sikeredett ez a hagymaleves. Egyébként arra jutottam, hogy ez a francia és a toscán változat keveréke, ízre mindenképpen.   

Közben persze élesre töltöttem a gépem, hevesen kattintgattam, hogy az ételt több helyről is lefotózzam. E tettem némi feltűnést keltett, és akaratlanul is nézőközönségre tettem szert. Nézett a felszolgálólány, és a pincért is izgalomba hozta, mi végre ez a fotómánia. Valahogy úgy éreztem magam, mint aki egy filmforgatás közepébe csöppen, egy inkognitóban megjelenő étteremkritikus szerepében. Eme érzésem csak erősödött, amikor váratlanul felbukkant a séf, és addig botorkált az udvaron, mígnem mellém ért, mintegy mellékesen szerét ejtette, hogy megkérdezze, ízlik-e a főztje.

Még szerencse, hogy nem kellett füllentenem, sem hazudnom, vagy udvariaskodnom, csak az igazat mondanom, hogy mennyei a tojásos knédlije, a saláta nem különben, melynek minden falatját élveztem. A menük átlagárához képest, itt valamivel magasabb a ceh, de az étel minőségéhez képest egyáltalán nem. Megérte. A séf remek, nálam főzésből jeles.

Az étlapon egyébként szerepelnek tipikus stájer ételek, és az osztrák konyha ismert fogásaival is találkozunk. 

Cím: 13. kerület, Firmiangasse 8.

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt