A bécsi Montmartre

A legromantikusabb negyed Bécsben. Macskaköves utcák, biedermeier épületek, titkos átjárók, melyek egy másik utcára vezetnek, falu a városban, ahogy az itt lakók nevezik ezt az idilli negyedet. Ez Spittelberg.

Ha Bécs belvárosának van titokban tartott ékszerdoboza, akkor a 7. kerületi Spittelberg az. Pedig az egykori külváros nincs eldugott helyen, ott van mindjárt a Múzeumi Negyed mögött, a Mariahilfer közelében. Igazi labirintus, keskeny utcákkal, átjárókkal, árkádos udvarokkal.

Mozgalmas a múltja. Már Kara Mustafa basa is a sátrát ide húzatta, Bécset innen lőtte és pásztázta. Alig két századdal előtte még kecskék, birkák legelésztek erre, szőlőültetvények, pucér rétek, apró, vadon növő gyógynövényes részek váltogatták egymást a kietlen területen. Jártak erre a csehek, jóval később Napóleon seregei is innen tüzeltek, és 1848-ban még maga Windisch-Graetz is felkapaszkodott ide, hogy lőparancsot adjon.

A 17. században, amikor még birkák legelésztek errefelé, a városi kórház vetett szemet a területre. Innen a név eredete: „Spitalberg”, kórház a hegyen. A dimbes-dombos vidék a XVIII. században népesült be, piciny házakat húztak fel ide. Az olcsó bérleményeknek köszönhetően, erre a részre települtek a szegények, mígnem lecsúszott, lumpen elemek fellegvára lett a negyed. A prostitúció is hamar felütötte a fejét, mint fő kereseti tevékenység. Nem véletlen, hogy ezt a részt Vénusz hegynek is nevezték. Egyre másra nyíltak a kocsmák, a fogadók, a bordélyházak is hamar megteltek buja tettekre sarkalló némberekkel.

Nagy volt a kísértés, özönlött ide a férfinép, szegény, nemes, egyre ment. Egyszer még maga a császár, II. József, is erre keveredett, átadva magát a kéjes élvezeteknek. Állítólag, a „Witwe Bolte” fogadóban, melyet Hatlábú oroszlánnak hívtak akkoriban, az egyik kapuív felett még ma is látható egy felirat, mely erre emlékeztet.

Miután II. József, 1776-ban a negyednek a szabad színházjátszás jogát odaadományozta, ami annyit tett, hogy zárt helyen, vendéglőkben, kocsmákban, vagy a szabadban előadásokat tartani, megélhetést remélve özönlöttek az önjelölt színészek, a vándortársulatok, nyomukban a zsurnaliszták és a drámaírók.

A pajzán múltnak a világháború vetett véget. Azóta restaurálták a környéket, bár ez a helyi lakosoknak komoly harcába tellett, hisz a városvezetés a ’70-es években a szanálásnak majdnem nekiveselkedett. Ám győzött a nép akarata, megmaradt Spittelberg különös, bájos sármja, mely üde színvolt a nagyváros forgatagában.

1861-ben Spittelberget Bécshez csatolták. A 7. Neubau kerület része lett. Múltbeli kétes reputációját sokáig őrizte, még a 20. században is ez volt Bécs legkedveltebb piroslámpás negyede. Ma zegzugos, fel-lehimbálózó utcácskái, biedermeier házai, megkapó hangulata és számtalan remek étterme miatt keresik sokan fel. A művészek és a bohém népség különösen kedvét leli benne, mondják is rá, művész negyed, hisz idetelepültek a galériások, a kézművesek, az alkotó emberek.

A kapuk sok helyütt nyitva, ide be-bekukkant a turista. Ez itt például az egyik nagy kedvenc, az Amerlingbeisl, igaz, most nem tolong bent tömeg. A kerületi múzeum is itt kapott helyet, és óvoda is elfér benne. Amúgy, ha benépesül, kivált advent idején, hihetetlenül buja, múltigéző a hangulata.

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt