A legrégebbi kávézó Bécsben
Mondom előre, bár a blog neve bécsi fekete, nem vagyok barista, a kávét viszont szeretem. Járom Bécset, és iszom a fekete levest. Nem a legismertebb, turisták által agyon látogatott helyeken.
Olyan helyet keresek, ahol kicsit része leszek ennek a sokszor túlságosan nyugodtnak, komótosnak tűnő városnak, mely a kávéházaiban kel igazán életre. Olyat, ahol otthon vannak az itthoniak. Az első kerületet veszem célba, oda megyek, ami nem esik feltétlenül útba, de nagyot kerülni sem kell érte. Mégis, más a hangulata. Régmúltat idéző, monarchiás, újságokkal beterített asztalokkal vár.
Kezdjük stílusosan a legrégebbivel, a Himmelpfortgasse 6. szám alatt található Frauenhuberrel. Ha épp a Kartnerstrassén korzózunk, elég csak egy kis utcába befordulnunk, épp Savoyai Jenő téli palotájára esik a nézésünk, és máris Mozart és Beethoven asztaltársai leszünk.
A ház múltja a 14. századra nyúlik vissza. A fennmaradt krónikák egy fürdőről számolnak be, mely éppen ezen a helyen állt. Majd 1788-ban Mária Terézia kedvenc udvari szakácsa, Ignaz Jahn, aki egyébként magyar volt, nyitott egy előkelő éttermet itt. Majd 1824-ben Alois Hanisch megvette és a kávézóját a Fleischmarktról ide költöztette. Azóta ez a bécsiek egyik nagy kedvence.
Ami a tradicionális bécsi kávézót a többitől megkülönbözteti, az a teríték, a berendezés, a képek a falon, a hangulat, a pincérek ruházata és neme – igen, nem tévedés, a neme, mert egy echte bécsiben nőnek a pincérek között nincs helye – a kínálat, az újságok hosszú sora. A thonett szék legalább olyan fontos tartozék, mint a plüssel bevont fotelek. No és az a bizonyos pohár víz, ami a kávét kíséri.
A hagyományos bécsi kávézók a betérőknek az otthon érzését adják idegen helyen, ahol kényelmesen, elterpeszkedve ülhetnek órákat, cseverészhetnek, barátokkal találkozhatnak, újságot olvashatnak kedvükre. És az sem mellékes, hogy visszarepít az időben, nosztalgiát ébreszt egy olyan világ iránt, melyben az emberek nem siettek, volt érzekézésük arra, hogy komótosan egyenek és ráérősen kortyolgassák kávéjukat. 
Pincér, egy kávét legyen szíves, na, ezt itt felejtsük el íziben. Annyi féle, fajta kávé van a kínálatban, hogy nevesíteni kell. Van itt kérem, melange, einspänner, kisbarna, fekete, eszpresszó, rövid és hosszú, tejes és tejszínes, kis időbe beletelik, mire döntünk és rendelünk. De ne ijedjünk meg, nem kell hozzá szótár, a leírás szerepel minden egyes elnevezés alatt. A kínálatban egyébként 15 féle kávé szerepelt. Én a bécsiek egyik kedvencére, az einspannerre szavaztam. (Ezt az információt egy tudortól kaptam.)
Forró kávé, mokka, felette hideg tejszín, mely a zamatot kihozza, és az ital erősségét tompítja. Nekem még így is erős kicsit, kevés cukorral megszórom, bármekkora vétségnek is tűnik, így azért jobban csúszik. Hogy mitől különleges? Nem az, de pont olyan, amilyennek a kávét szeretem.
A süteményből a választék nem széles, de minden van, amit szeretnek a helyiek. És láthatóan frissen sültek. Mivel van „házi készítésű” megnevezés az étlapon, azt választom. Nem is csalódom. Olyan, mint amilyet csak a nagyik tudnak. Van benne darabos, és csumázott alma, mák, dió, a tésztája omlós, de nem linzeres. Nem volt hiba benne. Az árát megérte.
A pincérek, akiket Herr Obernek, vagy a nevükön szólítanak a törzsvendégek, az urat minden esetben hozzá téve, még a nagy hőségben is fekete nadrágot, mellényt és nyakkendőt viselnek, távolságtartóan közvetlenek. Fölösleges kérdésre hárítanak, de amúgy egész udvariasak, készségesek. A hírhedt modortalanság ez alkalommal elmaradt.
Itt álló vendéget nem szolgálnak ki, akinek nincs ideje, hogy a kávét élvezze, keressen magának más helyet. Amúgy a bécsi, úri közönség jár ide, ezt az árak is tükrözik, de azért egy kávét megengedhetünk magunknak itt.
A jatt, amit egyébként itt nem borra-, hanem innivalóra adnak, itt is 10%, külön felszolgálói díj nem szerepel a számlán.