A sarki kávézó

Sokan elmennek mellette, nem is sejtve, hogy egykor milyen pezsgő életet éltek benne. Irodalmárok, művészek, színészek, akik akkor még nem a Centralba, hanem ide tértek be. Csupán 50 évig volt nyitva, de a konkurenciát lepipálta. 

Nincs turista, aki Bécsbe látogatva ne keveredne a Hofburg előtt lévő térre, a Michaelerplatzra. Középen állva, szemünket körbe hordozva számos neves épületre esik a pillantásunk. Például a templomra, ahová Sisi rendszeresen járt imádkozni, a Hofburgba vezető titkos folyosót használva. És itt van a Hofburg, a monarchia birodalmi nagyságát híven reprezentáló palota bejárata, mely előtt fiákerek elé kötött lovak toporognak, arra várva, hogy a gazda a bakra pattanva, a várost a turistáknak végre megmutassa. 

Itt van Loos neves épülete, melyet Ferenc József nehezen kedvelt meg, sőt, valójában egyenesen förtelmesnek nevezett, és állandóan felhúzta magát rajta, hisz ablakából épp rálátott az újonnan létesült házra. Ma a Raiffeisen főhadiszállása.

De őfelsége pillantását nem kerülte el egy másik épület sem, melyen szeme sokkal szívesebben pihent. Itt, ahol a Herrengasse és a Schauflergasse összefut, pont a sarkon áll egy keskenyre futó ház, a Palais Dietrichstein-Herberstein. Ajtaja felett a helyieknek sokatmondó tábla csalogat beljebb. Ez a nehezen kiejthető és megjegyezhető, nyelvet törő kávézó a Griensteindl kávézó. A kávézót egy gyógyszerész, Henrich Griensteidl alapította, még 1847-ben, a névadással nem sokat bajlódva.

A legendás kávézó ideális hely, hogy egy szusszanásra megpihenjen benne az ember és visszaröppenjen a múltba, a 19. századba, amikor még a falakat számtalan neves és közismert ember második otthonaként használta. A címe a legelőkelőbbek egyike. A hely és a miliő sok híres embert vonzott ide. Hamarosan lett is új gúnyneve, a nép Nagyzási hóbortként emlegette, annyi hírességnek lett a törzshelye.

Neves művek alkotói múlatták egykoron itt az időt, ma már szinte mind tanagyag, amit papírra vetettek, és legendává értek az egykori történetek. Ide járt Arthur Schnitzler, Stefan Zweig, Felix Salten, vagy Karl Kraus, hogy csak párat említsek.

Az természetesen csak legenda, hogy a nagy nevek dolgozni jártak a kávézóba. Ebben zavarta őket a zaj, no és az igencsak kisméretű márványasztal. Kikapcsolódni, inspirálódni jöttek, és hogy feltérképezzék, a konkurencia mire ment. Amikor egy-egy okos gondolat őket mégis megszállta, csak inteniük kellett, és a pincér egy percet sem késlekedve, a papírt és a pennát a kezük ügyébe helyezte.

Hogy nagy népszerűségét a hely minek köszönhette? Többi között annak az egyszerű ténynek, hogy akkortájt ez volt az egyetlen kávéház, ahol a Bécsben kapható valamennyi újságot kirakták. Nemcsak az írókat és a művészeket vonzotta, de közéleti személyiségek, politikusok is szép számmal betértek egy kis újságolvasásra. És hát a Metternich érában akadt, aki a jelenlévők beszélgetéseit kihallgatva, jelentett az udvarnak, és még azt is szorgosan feljegyezte, ki milyen újságot vesz a kezébe. Amikor kiderült, hogy épp a fizető pincér a kém, Griensteidl úr a csalfa szolgát tüstént kirúgta.  

1897-ben, amikor a palota bejáratát átépítették és renoválták, bezárt a kávéház. Csaknem 100 évig nem volt senki, aki a régi tradíciót újraélessze. Mígnem a Raiffeisen Bank új vezére az újranyitást napirendre nem vette. Addig-addig erőltette, mígnem a kávézó ismét kinyitott 1990-ben.

Fotó: saját/archív

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt