Weitrát érdemes felkeresned, de nem csak a söre végett

Nem tudod, hol van Weitra? És még nem is hallottál róla? Ez Alsó-Ausztria Waldviertel régiójának egyik kisvárosa, csuda szép sgraffitós házakkal a központban és egy reneszánsz kastéllyal a dombon, nem messze a cseh határtól. Rendkívül szívélyes és melegszívű emberek lakják, akiknek az ősei egykor csodás kelmékkel kereskedtek, és isteni kézműves söröket készítettek. Hidd el, ez épp elég ok, hogy felkeresd!

Mahlzeit, köszönt rám egy idegen pár, amikor Weitrában egy kávézó előtt az utcán épp kedvenc sütimet, a régió első számú favoritját, a waldvierteli Mohnzeltent, egy krumplis tésztából készült mákost eszegetem. (Zárójelben jegyzem meg, a burgonya és a mák Alsó-Ausztria legfontosabb terménye, a mák különösen Waldviertelben elterjedt, olyannyira, hogy az 1900-as években még a londoni tőzsdén is kereskedtek vele.) Erdőben járva megszoktam, hogy köszöntik egymást az idegenek, úgy látszik, ez a hagyomány Weitrában máig eleven. De mit is csodálkozom ezen, hisz a régió neve, a Waldviertel szó szerinti fordításban erdős negyedet jelent. Valószínűleg a természet közelsége miatt ilyen barátságosak az itt élő emberek.

Amikor becsurogtunk a főtérre egy helyi erőt megkérdeztem, hol vehetek parkolójegyet, mire annyit mondott, hogy csak írjam fel egy cetlire, hány órakor érkeztem, és ha lehet, két óránál tovább ne foglaljam a helyet. Na de hol fizetek? Elég az a cetli, higgyem el, mondta értetlenségemen somolyogva a tovalibbenő idegen. Megtetszett rögtön a hely, itt megbíznak az idegenekben, a Fürstenbergek városában az úri becsület tovább él az emberekben. Nagyon is imponál ez nekem, nem a pár euró miatt, ami fizetség híján a zsebemben maradt, a gesztus az, ami magával ragad.

3 ezren sem lakják ezt a picinyke városkát, amely említésre méltó hírnevet és tekintélyes ismertséget is szerzett az évszázadok során. Hétköznap délelőtt csendesen csordogál az élet a Rathaus és a Szentháromság-oszlop uralta főtéren. Körbe-körbe színesebbnél színesebb polgári villák és reneszánsz korabeli, sgraffitós házak pompáznak, megkapó egyediséget varázsolva a városkának.

Az egykor cseh fennhatóság alá tartozó helyiség legnevezetesebb épülete a dombtetőn fehéren világító kastély, melynek alapjait II. Ottokar cseh királyhoz csatlakozó osztrák nemes, II. Hadmar Kuenring fektette le. A 13. században azonban már a Habsburgok rendelkeztek a kastély és a város felett. A ma látható és látogatható reneszánsz palota építési munkálatait egy olasz mester, Pietro Ferrabosco irányította. 1605-ben került a Fürstenbergek birtokába, és azóta is a hercegi család magántulajdona.

A kastélyhoz egy repkénnyel befutatott kapun át vezet az út. A háromemeletes, négyszögletű épület egy hatalmas toronnyal díszített, melyben egy múzeum és egy 1885-ben épült színház található, melyet az eredetileg barokk stílusban tervezték, ma viszont a rokokó jegyeit fedezhetjük fel és élvezhetjük benne.

A kastély termeiben a történelem elevenedik meg, az alapítóktól kezdve egészen a 21. századig találunk benne érdekességeket, adatokat, tényeket, a kastélyban a 17. században kétszer is pusztító tűzvészről képeket, a leszármazottakat egy keszekusza családfa mutatja.

Számomra a 35 méter magas torony megmászása, a csúcs meghódítása volt a legizgalmasabb. Nem voltam rest, megszámoltam, összesen 124 lépcső vezet a tetőre fel. A két harangot közelről is megnéztem, a nagyobbat, a 200 kilósat 1606-ban egy Hans Lang nevezetű stájer mester készítette, a másik jóval későbbről ered, 1756-ban készült el és csupán 80 kilót nyom.

Odafent még egy extra „emelet” várt megmászásra, ami izgalmasra sikeredett, mivel a váratlanul feltámadt szél annyira süvített, hogy bizony inamba szállt a bátorságom, nem sok híja volt, hogy az utolsó pár lépcsőfokot ne vegyem be. Végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett a gyávaságom felett. A jutalmam ez a panoráma lett.

A történelem viharai nem kímélték sem a várost, sem a várat, támadták a husziták, járt erre Corvinus Mátyás király, majd a svédek ostromolták. Hogy a város gazdaságilag felemelkedett és erős lett, az köszönhető Szép Frigyesnek, aki már a 14. században (1321) sörfőzési és fogadótartási privilégiumot adományozott Weitrának. A város történelme ilyen formán szinte egybeforrt a sörrel.

Erről részleteket, beható ismereteket a pincében szereztünk be, ahol a vasfüggöny mögött beavattak a sörfőzés rejtelmeibe. A 700 éves sörváros múltja és jelene habzik fel a pincében, ahol a selyemút helyett a sörúttal ismertetnek meg. Weitrában 22 sörfőzde működött a fénykorban, így minden, amit a sörről tudni lehet, a kisujjukban van. Például érdekes az is, hányféle pohárból ihatjuk a sört és melyikbe mit és mennyit öntünk.

A túrát mi mással zárhatnánk, mint egy kézműves helyi sörrel. A boltban vásárolt itallal a kastély udvarán ismerkedünk meg tüzetesebben. A kastélyt egyébként 1994-ben renováltatta a herceg és nyitotta meg a nagyközönség számára. És milyen jól tette! Micsoda élménnyel lennék szegényebb! Viszlát Weitra! Jövök én még a te utcádba!

Fotó: ©becsifekete.hu

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt