Borozók, szőlőhegy, de ne kedden menjünk Grinzingbe

Barokk borházak, vidéki, falusi hangulat, szőlőtőkék szegélyezte kertek, és nem hagytuk el Bécset. Döblingben, a 19. kerületben található a helyiek és a turisták kedvenc vidéke. Grinzing a neve.

Gyalogosan kevesen indulnak a hegyre, pláne nagy melegben. Kaptat a busz is, pöffent egyet-egyet, nagyokat kanyarodik, ahogy nekiveselkedik a szerpentinnel tűzdelt meredeknek. Bécs Rózsadombja ez, legalábbis az ingatlanárakat tekintve. Gazdagok lakják a környéket, kevesen engedhetnek lakást, pláne házat errefelé maguknak meg. Nagyot változott a világ, hisz egykor borászok és napszámosok lakták.

Valamikor régen, még a 11. században a Grunzig család alapította, utánuk lett a neve Grinzigan, ami idővel Grinzingre rövidült. A történelem jócskán megtépázta, törökök rombolták le, tűzvész tette tönkre, aztán a sok megpróbáltatás után lett a főváros része. Sokan ma is abból élnek, hogy házaik végén lévő szőlőtőkéből termelt borral itatják a betérőket. Igaz, egyre kevesebb a családi vállalkozás, sokan továbbadták.

Szeretem Bécsnek ezt a részét. Jó a hangulata, emlékeztet a szüretekre Tokajban. Nem is szállok le a központban, tovább megyek, hogy lefelé sétáljak egyet, és keressem a legnevesebb Heurigereket, Buschenschankokat, ahogy itt nevezik a borozókat. Hogy megnézzem, miként él a múlt a mában, hogy érvényesül II. József rendelete, miszerint a gazdák egész évben árulhatják megtermelt javaikat, saját élelmiszereiket és kézzel készült, szőlőtőkéikről származó boraikat. Jelentem, él és virágzik ez a sajátos, népiesen nagyvárosi heuriger-kultúra, Grinzingben legalábbis.

Régi, takaros borházak szegélyezik a kacskaringós, kis terecskékkel szabdalt utcákat. Boltíves, szélesre tárt, vagy éppen zárva tartó kapuikkal. A kisebb borászatok csak hétvégére nyitnak, hétköznap elfoglaltak, szőlőtermeléssel, borkészítéssel foglalatoskodnak. Mint ez is itt, melynek kapuján a nyitvatartási idő mellett egy tábla van kitűzve. A büszke tulajdonos előre tudatja, nála, már több száz éve, kizárólag saját készítésű, házi bort mérnek, ne várjon mást a vendége.

És itt van ez a furcsaság, a Heurigerek előtt csüngő fenyőág, melyek egyébként régen akkor voltak kilógatva, amikor nyitva állt a Heuriger kapuja. Amikor dolgozott a borosgazda, bizony bezárt a borozója, és akkor a fenyőnek sem volt helye, bevették, és betették az udvaron belülre. Ahogy látom, ma már ezzel nem bajlódnak, a fenyőágak folyamatosan kint lógnak. A nyitvatartást ma már táblák mutatják.

Kívülről semmi különös, egy kapu, egyik díszesebb, másik ütött-kopott, melyen már az idő nyomot hagyott. De ha belépünk, egy kisebb csoda fogad, zöldellő fák, nagyra nőtt bokrok vetnek árnyékot az alájuk helyezett padokra, asztalokra, invitálnak hűsölésre, egy finom pohár borra, baráti traccsra.

Van azért jó pár borozó, amelyik mindennap szélesre tárt ajtókkal várja az éhező, szomjazó vendégeket, hideg és meleg büfével kínálja a betérőket. A büfé hagyományos, mindenféle kenceficék, túróval, krémekkel töltött gezemicék, savanyúságok, meleg ételek, választék akad bőven. Mi meg csak mutogatunk, majd a tányérunkat a mérlegre rakjuk, és a dekára kimért ételekért fizetünk.

Az errefelé honos szőlőfajták a rizling, a zöld veltelini, a chardonnay és a cabernet sauvignon. És van még egy különleges boruk, mely felkelti az ember kíváncsiságát. A Gemischter Sazt, ahogy egy szaklapban olvastam, az nem más, mint dűlőházasítás, vagyis egy ültetvényről egyszerre szüretelt többféle szőlőfajtából készült ízletes nedü. Attól különleges, hogy ma már kevés helyen vannak vegyes ültetvények. Az íze pedig minden évben más, attól függően, a melyik szőlőfajta a borban domináns.

És a teljesség kedvéért tegyük hozzá, nincs még egy főváros a világon, ahol szőlőültetvények 700 hektáron törik meg, vagy éppen ölelik körbe a beépítettséget, és ahol a helyiek bort termelnek és mérnek. Ahogy itt is, Grinzingben.

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt