Hogy mit keres a boroshordón a fekete macska, nem marad már Alsó-Ausztria titka – Weinviertel, ahol borral köszöntik az embert

Weinviertel, „Bornegyed”, így illetik a Bécstől alig egy órányira található helyet, ahol a borászok nem Adjonistennel (Grüss Gott) köszönnek, hanem rögvest a tárgyra térnek, és azt mondják: igyunk egyet! (Trink ma wos). No, akkor kedves Olvasó, én is köszöntelek:„Igyunkegyet!”. Kedvemre való ez az üdvözlet.

Közvetlenek errefelé az emberek, barátian fogadják a vendéget, kínálnak, töltenek, de ez nekik szívből és magától értetődően megy, hisz a borászkodás évszázados hagyomány ezen a vidéken. Olyannyira, hogy Alsó-Ausztria borászai, akik 16 ezer hektáros szőlőültetvényeken tevékenykednek, egy harmadát adják egész Ausztria bortermelésének. (ami 2018-ban 2,75 millió hektoliter volt) A régió és egyben Ausztria legnagyobb borvidéke pedig Weinviertel, őshonos szőlőtőkékkel, lankás dűlőkkel.

A cseh határtól egy kőhajításnyira járunk, Bécs és Brno között félúton. Poysdorf az úti célunk. A bor és a pezsgő fellegvára, azt mondják róla. Az egész várost és környékét a borkészítés uralja. Aprócska falucska, mindössze pár ezer ember lakja, de ez mit sem von le abból, milyen gazdag a múltja. A középkorban Poysdorf azon 5 falu egyike volt Ausztriában, mely vámszedési jogot kapott és abból jól meg is gazdagodott. Királyok és uralkodók is megfordultak erre, mint például I. Sándor orosz cár a bécsi kongresszusra menet éjszakázott itt egyet. Az ő emlékét idézi a város múzeumában kiállított picinyke traktor, mely a múltra és a cárra emlékezve a fél világot a nyakába vette és 300 flaska borral megrakodva elpöfékelt a Néva menti városba, a 2.280 kilométerre lévő Szentpétervárra, (A kicsi traktor ezen felbuzdulva, kedvet kapott és átélt még több hasonló kalandot, minderről a múzeumban részletes beszámolót kaptok.)

Apropó, múzeum. Mielőtt a lankáknak nekivágunk, érdemes ide bekukkantani és némi ismeretet magunkba szippantani. A helytörténeti érdekességek mellett megtudjuk, hány barátot szerzett magának a malacormány. Hogy az meg mi a csuda? Hát a helyiek jellegzetes bora. Egyébként a palackba öntött osztrák parlament padsora is jópofa.

És itt fény derül végre a titokra, megtudjuk, miről is szól tulajdonképpen az oly sokféle babona alanya, a fekete macska legendája. A réges-régi időkben a jobbágyok és a zsellérek, akik a szőlőföldeken ügyködtek, bizony néha arra is késztetést éreztek, hogy meglékeljék a pincékben lévő hordókat és megkóstolják a bennük érlelt borokat. A vincellér, hogy nemes nedűjét védje, ráültette a fekete macskát a legjobb borát őrző hordó tetejére, abban bízva, hogy az majd a kéretlen érdeklődőket elriasztja, távol tartja. Egy másik történet szerint télire a fészerben tartott szalmába fészkelték be magukat a macskák és az egerek, ám amikor cudar hideg lett, a macskák a pincébe szöktek, a hideg ellen ott találtak maguknak menedéket. A fáma úgy tartja, amelyik hordóra ráült a fekete macska, az lett a vincellér legjobb bora. (Na, de honnan tudta a macska, melyik a vincellér legjobb bora, ha az illatos itókát meg sem kóstolta? De ne legyek már ilyen balga, hisz ez csak egy legenda!)

A múzeumból kijövet áll egy őshonos fajtákból készült borokat kínáló üzlet. Ott árulják a helyi minősítést elnyert nedűket. Ez utóbbiról bizottság dönt, mivel a régió hírneve a tét, így magasra teszik a mércét, és valóban csak a kiváló minőségű bor kapja meg ezt a kitüntető címkét.

És akkor most jöhet a lényeg, méghozzá két keréken. Muszáj nyeregbe pattanni, hisz a Kellergassét, a pincesorokat, az ezernyi présház alkotta utcácskákat feltétlenül érdemes megnézni. És mivel ezek a falu határától általában messzebb terülnek el, gyalogosan komoly sétával éri csak el az ember. Egy szó, mint száz, pattanj bicajra, pajtás!

Amerre csak a szem ellát, szőlőtőkék, ültetvények kísérik a két keréken haladók útját. Nem saccolom, hanem tudom, meglehet vagy 1300 hektár, melyen több mint 30 fajta szőlő fordul évről évre termőre. Néha egy-egy traktor utunkat állja, idilli a táj falusi romantikája. Nem tipikus kerékpárút, nem is a tőkék között fut, ám jól kitáblázott, és szerelő állványokkal ellátott.

Amikor 1781-ben II. József lazított a jobbágyságot sújtó terheken, és a bortermelést, valamint a vele való kereskedést engedélyezte, akkor terjedt el a Kellergassék, pincesorok építése. Ekkor épültek a falvak határain túl látható présházak, utcákba rendeződve, mintegy 30-at tartanak számon belőle. Van olyan, ahol 6 présház alkot egy utcát, de olyan is akad, ahol présházból találunk vagy 100-at.

Bájos házacskák ezek, akár lakhatnának is benne, ám nincs kéménye és félig a földbe van süllyesztve. Sok közülük renoválásra szorul, és ki sem nyit, csak jeles alkalmakkor. A bor egyébként sem ezekben készül, mindez a múltból maradt ránk emlékül. A pincékkel ellentétben a présházak rém egyszerűek, berendezésük sem különleges, egy asztal, székek, arra kerülnek a terítékek, zsemle, kence, felvágott, vékonyra felszelve. A hangulathoz minden előkészítve, jöhet a bor ízlelése.

Bevallom, az érkezést és a túrát elsiettük, a présházakban gazdát nem leltünk. Tanácsként mondom, délután 4 előtt ne is keressük őket, ápolják a szőlősüket. A borkóstoló azért nem maradt el, megoldotta és vállalta egy falusi Heuriger (borozó). Ott kóstoltuk sorra a környék jellegzetességeit, a zöld veltelinit, a fehér burgundit, de az olaszrizling sem maradt ki.

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt