Búcsú az ősztől félórányira Bécstől

A túrázást, a természetet receptre írnám fel mindenkinek. 30-40 kilométerre Bécstől vár ez az idilli erdő, mely minden évszakban üdítő, de ősszel különösen szívmelengető.

Ahogy Bécs határát átlépjük, máris egy másik tartományba, Alsó-Ausztriába csöppenünk. A nagyváros zaját hátrahagyva Klosterneuburg felé araszolva bájos kis településeken áthajtva jó darabig kanyarog velünk a Duna, majd fájó szívvel magára hagyjuk, hisz közeledik úti célunk, a varázslatos vadon.

Azt mondták a meteorológusok, ez volt az utolsó meleg vasárnapunk. Ilyenkor szeretem legjobban a természetet, amikor a legtöbb színnel kényeztet, amikor ezernyi színben pompáznak téli álomra készülő fái, amikor színes avarszőnyeg zörög a talpunk alatt, és borítja a turistáknak kivájt utakat. Egy vasárnap délutáni túra őszbúcsúztatóra.

Ahogy ráléptünk a vándorútra, mintha fentről ezernyi konfetti hullott volna, zizegős színes levelek szálldogáltak mindenfele. A fák télre készülődnek, levedlik ruhájukat, amit nyáron nyűttek. Piros kárpit helyett az egész táj avarral beterített, olyan, mint egy pecsvörk szőnyeg.

A szurdok Klosterneuburg és St. Andrä-Wördern között elterülő 3.800 hektáros Naturpark Eichenhain szívében terül el, melynek legszebb részét Hagenbachklamm névre keresztelték. Az út Unterkirchbachig vezet, és ugyan némi kitérővel, de beiktat egy „magaslati” kápolnát is útközben (arra fordulni kell ). Nem mellesleg egy nemzetközi zarándokút része is erre, jobban mondva ezen keresztül vezet. De mi nem gondoltunk ily merészet, beértük egy két és félórás könnyített menettel, a térkép szerint 3,3 kilométerrel.

A Bécsi-erdő meseszép, olyan, mintha egy titokzatos vadonba csöppennénk.  Nem véletlen, hogy annyi zeneszerzőt megihletett, hogy rajongott érte Strauß, Schubert és Beethoven. Az erdő maga is zenél, ha átadjuk magunkat a természetnek, hangja a lelkünkig ér el. Igaz, most ez nehezen ment, mert az utolsó napos ősz kicsalta a parkba az embereket. Az időnként feltörő gyerekzsivaj életet lehelt az álomra készülő, megfáradt természetbe, csilingelő kacajuk a csendet felverte.

Hatalmas tölgyfák ölelnek körbe, némelyik fa olyan, mintha égig érne. Odalent a völgyben csermely csörgedez, néhol kis vízesést képez, olyan vicces. Nyáron partját biztos több víz mosta, de maradt így is mutatóba. Hidak segítik a sétát, egy-két madárfütty a csendbe belekószál.

A szurdok vége rétbe torkollik. Balra gyerekek lovagolnak, kantáron vezetett lovakon gyakorolnak. Aztán továbbmenve egy szélesre tárt kapu két tövében hatalmas ragadozó madarak gazdáik kézfején egyensúlyoznak. Befelé csalogatnak. Ez itt Európa legnagyobb magántulajdonban lévő ragadozó madarakat rejtő állomása. 30 fajta sas 300 példánya talált itt otthonra, és látogatható közel harmada. A sólyomtól a kondorkeselyűig, kicsi és nagy, széles választékban, ritka fajok és díszpéldányok is találhatóak az otthonban.

A szurdok másik vége Unterkirchbach-ban ér véget, de mi visszagyalogoltunk, hisz a bejáratnál parkolt a járgányunk. Hogy felkapott és a helyiek által kedvelt hely, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a parkoló zsúfolásig megtelt. Alig találtunk helyet, és ugyanez volt a másik végen. Többen érkeztek babakocsival, ők helyenként megküzdöttek a természeti erőkkel. Itt-ott elég szűköcske volt az út, de láthatóan valahogy mindenki elboldogult. A túra maga egyébként elég laza. Ajánlom! Élmény valamennyi évszakban.

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt