Pisztrángos az Alpokban, a Schneeberg lábánál, 

Nekem ízlik Alsó-Ausztria. És nem csak a konyhája. A táj is magával ragad. Az Alpok lankái, a hegyek, a túraútvonalak és a síelési lehetőségek. Most mindezt közelebbről is megízleltem.

Az A2-es út visz Alsó-Ausztriába, a hegyhez, Bécstől csupán 100 kilométerre, alig több mint egy óra, és itt vagyunk az Alpok lábánál, a 2000 méternél magasabb Schneeberg vonulatánál. Egy várrom, a Losenheim áll büszkén, egy szikla tetején, és úgy tesz, mintha még élet lenne benne. Persze ez csak fantázia kérdése.

Előtte a pisztrángos fogadó, a Forellenhof tava, melyben halakat tenyésztenek, egészen addig, amíg akkorára nem dagadnak, hogy sorsuk a tányéron főfogásként bevégeztessen. Milyen kudarcos jövőkép ez a vízi állatoknak. És életükből még ez a csodás, már-már giccses, alpesi képeslapra kívánkozó panoráma is kimarad.

Jegyeztük, hogy itt eszünk, de hogy legyen mit lemozognunk, előbb a csúcsokat kell döngetnünk, vagy legalábbis a közelébe mennünk. Ha nem is gyalogosan, mert arra most nem vállalkoztunk, de ülőlifttel a legközelebbi hegyhez zötyögtünk. A Salamander Sesselbahn négyüléses lift nyáros turistákkal libeg a magasba, ilyenkor, télen, a síelőket is felvonja.

A loibegő meredeken megy, mint az út, mely felfelé vezet, de a magassága nem vészes, a tériszonyban szenvedők is kibírják azt a pár percet. Alattam elszánt emberek caplatnak felfele, hátzsákkal felszerelkezve. Sítalpon támadják a hegyet. Ez igen emberes. Mint régen, nagyapáink idejében, amikor még nem voltak liftek, és a siklás volt a mászás jól megérdemelt öröme.

Amikor felnéztem, nem láttam, hol kezdődnek a hegyek. A semmibe vitt a libegő, és becsapott egy felhő közé. Játszottak a fellegek a nappal, és bármennyire is igyekeztek a sugarak áttörni rajtuk, ebben a magaslatban, már nem tudtak. A völgyben élték ki vágyukat, ahol játékosan cikáztak.

1235 méter magason szálltunk ki. Ha a Delta még menne, ez a táj is beleférne. Az orromig is alig láttam, nem csoda, hogy első körben még a hüttéhez vezető irányt sem találtam. Amíg a térképet bogarásztam, jobbnál jobb túraútvonalakat találtam.

Amúgy az idő kellemes, nem volt hideg, a korlátozott látási viszonyok viszont izgalmassá tették a terepet. Legalább ez, ha már a kilátás, a paradicsomi panoráma ilyen formán kiesett. Az elszántak napja volt ez. Miután irányba raktak az osztrákok, pár percet felfelé caplattam, és az Edelweis menedékházba szinte belebotlottam.

Itt megpihen a vándor, mielőtt megtámadná a hegyet, vagy ha fentről jön, szürcsöl egy jó kávét odabent. Veszélyt csak a tehenek jelentenek, persze télen ez nem fenyeget, inkább a jeges, csúszós talaj teszi sikamlóssá az élményeket.

Volt itt egy bátor magyar csapat. Hátizsákkal megpakolva jöttek fel a hüttéig, gyalogosan, de hely odabent már nem jutott hely nekik, így idekint falatozták a reggelit. Még csak nem is pihegtek, pedig sítalpon nem lehetett egyszerű a hegymenet. Ez volt a bemelegítő etap, mentek is tovább, azt tervezték, nem állnak meg 2000 méterig. De az is lehet, hogy a Keleti-Alpok legmagasabb csúcsa, a 2076 méteres Klosterwappen is belefért a napba. Aztán onnan csúsznak le a faluba a freeride megszállott szerelmesei. Extrém, vakmerő és kalandos élvezet, itt ezt is lehet.  

Lent, a völgyben aranyos kis gyerekpályák vonzzák a családosokat. Kifejezetten jó a hangulat. A kölkök találékonyak, bebújnak, ahol nem lehet, kimásznak lehetetlen helyeken, szabotálnak, majd csúszkálnak. Nagyon nyugis hely, játszva tanulnak síelni a gyerekek, mesepálya és oktatók segítik az első élményeket. Mellettük pedig a felnőttek élvezik a telet.

És a kaja, legyen akkor a pisztráng tanya. Már csak azért is, mert Miskolcon gyakran jártunk ki a Bükkbe, a z ottani pisztrángosba, és hát a nosztalgia. Ott válogattuk a tóban ficánkoló halakat, itt készen teszik a tányérra. Egy szó, mint száz, van viszonyítási alap, meg kedvem is, hogy egy tiszta vízben nevelkedett hal legyen ebédre a jó falat.   

Így, amikor a pincér megállt mellettem, nem sokat tűnődtem. Főúr, egy fokhagymás, grillezve és egy panírozva rendel. Hm, finom volt, de mit is mondhatnék, amikor magyar a szakács és a főúr. Mint otthon, úgy éreztem magam, holott Alsó-Ausztriában voltam.

A házi sütemény, melyben bőséggel volt mogyoró és dió, és a szerecsendióval megbolondított, forró csokival nyakon öntött, alpesi szedres lekvárral tálalt kakaócsoda is a kedvemre való volt. A kávéban sem volt hiba, a mellé tálalt kekszes golyó jól csúszott a melange-ra. Tudnám ezt jó pár napig enni, a vendéglőhöz tartozó, túrabarát fogadó vendégszeretetét élvezni.

Fotó:saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt