Sajátos báj és kellem, no és szuper kávé a Café Eilesben

Aki nem ismeri, és hacsak véletlenül nem téved erre, magától fel nem keresi. Annyira nem bizalomgerjesztő a külseje. Pedig ez a helyiek egyik kedvenc törzshelye.

A külcsín csalóka ám, odabent letűnt idők hangulata vár. Hétvégente zsúfolásig tele, kicsit toporogtam is benne, jobbra, balra nézelődve, szabad helyet kerestem. Láthatóan kényelmesen bevackolták magukat a vendégek, keveseknek akaródzik átadni a helyet, nem sietős elhagyni a termet senkinek sem. Hátul végre egy csapat szedelőzködik, szerencsém van, de mögöttem újabb vendég érkezik.

A hagyományos kávéházakról mindenkiben él egy kép, egy zsúfolásig megtelt, füstös helyiség, ahol bohémek múlatják az időt, ráérősen tereferélnek, mintha odakint nem is zajlana az élet. Az előbbi igaz, valóban sokan vannak, az utóbbiak viszont kitiltva, nem kavarog füstfelhő a kávéházban.

Ez Bécs egyik legrégebbi kávéháza. Régi külső, régi miliő, a köntös sem új, csak megújult. 1838 óta ebben az épületben székel a kávézó, de csak 1901 óta fut eme név alatt, az akkori tulajdonos ebben az évben vette át az üzemeltetést, és adta neki saját családnevét. Café Eiles, így ivódott be a köztudatba ez a patinás kávézda.

Nemrégiben új tulajdonos vette át, és a renováláshoz komolyan neki is állt. Cserélte a megkopott parkettát, a világításra is ráfért egy kisebbfajta átalakítás, új konyha is került a helyiségbe, de amúgy maradt minden a régiben. Nincs új dizájn. Ami bevált, azon nem variált. Hacsak nem annyit, hogy az ülőkékre új huzatok kerültek. Frissen kárpitozottak a kényelmes kucorgók, került még bele egy-két régi bútor, és a hatalmas csillárokat sem cserélték modernre. Összességében változatlan a miliője. 180 éves múlt szorult bele ebbe a nem is kicsi terembe.

A pult fölött régi festmény mutatja, régen is megvolt a kávézó törzsközönsége, az idő persze változott, az emberek cserélődtek, de egymásnak sokan odaköszönnek. Otthonosan mozognak letűnt idők környezetében. Ahogy Peter Altenberg, a legendás költő mondta vala, az a jó a kávéházban, hogy az ember nincs otthon és a friss levegő sem zavarja. Hát igen, ez most épp kapóra jön, mivel a tavaszba a tél visszaköszönt.

A zsúfoltság ellenére, nem sokat várunk a pincérre. Hamarosan érkezik is a két sütemény és mellé a melange, melynek íze istenemre mondom, pazar. A császármorzsára várni kell. Ezt jelzik is az étlapon, hogy a vendég ne zúgolódjon. Legalább 10 perc türelem kéretik, mert Ferenc Jóska kedvence frissen érkezik. (Mellettünk épp víner snícelt rendelnek, összecsurran a nyálam rendesen, de ebéd után vagyok, elég a kávé és a sütemény az asztalon.)

180 év nagy idő, nem is tudom hirtelen, hány emberöltő. A hangulat kellemes, a miliő régies, melegséggel tölt meg. Nézem a ki-be csukódó ajtót, hátha betoppan „Mephisto”. Gyakori vendég erre. Ez Klaus Maria Brandauer kedvenc törzshelye.

Ha felkeltettem az érdeklődésedet, és a bécsi kávéházi kultúráról szívesen tudnál többet meg, olvasd el ezt.

Fotó: saját

Ha tetszett, csatlakozz a bécsi fekete oldalához: itt