Elvarázsolt világ 38 kilométeren, kalandos kerekezés Wachau völgyében I. rész

Van egy jel, amit követni kell. Végy hozzá egy kerékpárt, és máris Alsó-Ausztria legszebb bringás útján jársz. Párnázzuk ki jól magunkat, mert a nyereg megtréfálhat! Kezdőknek, hobbibringásoknak, családosoknak, no és természetesen profiknak egy felejthetetlen vasárnap az osztrák Dunakanyarban!

Azt mondják, ez a „királyszakasz”. Tény és való, fenséges, de nem is adja magát egykönnyen.  Kremstől Melkig tart a szűk völgy, melyet szúrós hegyek, meredek sziklafalak, erdős dombok, üde rétek, szőlőültetvények, barackosok öveznek és kísérnek 38 kilométeren. Azt írja a nagyokos, hogy a Donauradweg, a Duna menti kerékpárút legvadregényesebb szakasza Wachaun keresztülhalad. Megerősítem, még sosem jártam ilyen szép vidéken, pláne nem két keréken.

Szőlőültetvények jobbra, indák, kacsok hada integet és szemez velem balra. Bújócskázik a Duna, hol felém hömpölyög, hol pedig a fák árnyékában hűsöl. Játszik velem a nagy folyam. Egyre csak sündörög körülöttem, mintha arra várna, hogy megérintsem. Szagot kaptam, követem, ha akarja, ha nem. Megnyert ez a Duna engem. Még akkor is, ha utamon csak asszisztál, és olykor-olykor fotogén háttérül szolgál.

Esőt jósolt a meteorológus, de mit nekem, ha egyszer elterveztem, hogy Wachau völgyét két kerékkel beveszem. Mindenféle esőálló dologgal felszerelkeztem, volt zsákomban ernyő, esőköpeny, no és szőlőcukor, némi harapnivaló, meg persze egy kulacs, benne az éltető nedű, mely egy ilyen túrán nem nélkülözhető. Kremsben kerékpárt béreltem, na, jó, bevallom, elcsábultam, e-bike-ot választottam, de így utólag visszatekintve, igen jó döntést hoztam. Aztán teljes menetfelszerelésben kis csapatommal egyetemben nekivágtam, hogy Európa egyik legszebb völgyét, az osztrák Duna izgalmakban bővelkedő, vadregényes részét meghódítsam. (A rutinosabbak oldalra tették a csomagjaikat, én hátizsákkal vágtam neki az útnak, így jár, aki kezdő e műfajban.)

830 tájékáról származnak az első fennmaradt emlékek, amikor még Wahowa néven emlegetik a környéket. Szerzetesek veszik be, és hamar kiszúrják, hogy a kellemes klíma mellett a föld szőlőtermesztésre is alkalmas. A történelem a szemünk előtt elevenedik meg, templomok, régi kolostorok (több mint 30 volt itt egykoron) és várromok egész sora hozza a múltat a jelenbe vissza. Nem véletlenül lett Wachau az UNESCO világörökség része. Isten jókedvében teremthette, az emberiség gyönyörűségére. Nem is találni semmi kivetnivalót benne.

Az első állomás egy aprócska falucska, nevét szőlőhegyéről kapta. Mindössze pár ház alkotja. Rothenhofot a templom uralja. Rövid pihenőt tartottunk, mert egy szuper játszóteret találtunk, melyre a 3 éves Adélka rögtön szemet vetett, és a babaülésből hamarjában le is kéredzkedett. A csapat legfiatalabb tagja vidáman szórta a homokot a magasba, miközben mi a tájban gyönyörködtünk, és a távolban felsejlő Dürnstein várával szemeztünk. (Játszóteret útközben több helyen is felfedeztem, ha éppen nem alszik a kisgyerek, ezeknél nyújtózhatunk mi magunk is egyet.)

Felpattantunk a nyeregbe és kerekeztünk tovább. Sporik köszöngettek útközben, már akinek volt ereje, mi meg tekertünk rendületlenül előre. Mígnem egy rövid kaptatót követően, ahol mondanom sem kell, turbóra állítottam a gépem, és a csapatot nevetve legyőztem, megérkeztünk a festőien bűbájos városkába, Dürnsteinba. A vasparipát természetesen toltuk az utcán, egyrészt mert így illő, meg hely sem lett volna elegendő.

Ha Dürnstein akkor kihagyhatatlan az apátság, a világhírű kék templom, mely némi túlzással, uralja egész Wachaut, a fallal körülvett megkapó kis városka várroma, ahol hónapokon át raboskodott Oroszlánszívű Richárd, az angolok királya. A 15. századi Ágoston-rendi apátság kék templomtornya a Duna felől tárul fel teljes pompájában. Odafelé menet kihagytuk, gondoltuk, a rálátást majd a hajóról pótoljuk, és majd azt is megszemléljük, hogy használták ki a falatnyi helyet az építészek, és hogy alkottak ilyen mesésen szépet. (fotó a Dunáról)

Egy gőzös furakodott a tömegbe, megnyílt az út előtte, néztük többen irigykedve. Aztán egy májusfa akadt az utunkba, de nem a lányos ház udvara elé, hanem egy térre kiállítva. Tetején fenyő, nem éppen tavaszba illő, legfelül a fát egy nemzeti színű lobogó zárta, melyet kergetett a szél, hogy mindenki lássa. Amúgy ez egy kedves szokás, a község apraja-nagyja állítja fel a fát, nem ám a legények, akik a lyányokra szemet vetettek, a májusfa a közösségi élet jelképe Alsó-Ausztriában.

Mielőtt a főútról lekanyarodnánk, még vetünk gyorsan a Schmidl pékségre egy pillantást, a legendás wachaui zsemle, a Wachauer Laberl szülőhelyére, melyet több mint 100 éve készített el Schmidl pékmester, búza- és rozslisztet összekeverve, melynek titkos receptje a család legféltettebb és legértékesebb kincse. Egész Wachaut és környékét ellátják vele. Az itt élők nagy kedvence.

A Városháza (Rathaus) csodás, árkádos épülete mellett a pazar kilátás gyűjtötte maga köré az embereket, a kanyargó Dunában gyönyörködtek. Szorítottunk egymásnak helyet, hogy a tájat mindenki kedvére élvezze. Nehéz volt betelni vele, repült a lélek a szelek szárnyán a szemmel előre. Fájó szívvel intettünk búcsút, de az út java még hátra volt. Sebaj, semmi sem tart örökké, majd jövünk még erre, egyszerre ezt a sok látnivalót az ember „gyomra” úgysem veszi be, csordultig telt a lelkem vele.

A folytatást itt olvashatod!

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt

Ha kedvet kaptál egy hétvégéhez, szállodát ide kattintva magyarul foglalhatsz: