Elvarázsolt világ 38 kilométeren, kalandos kerekezés Wachau völgyében II. rész

Van egy jel, amit követni kell. Végy hozzá egy kerékpárt, és máris Alsó-Ausztria legszebb bringás útján jársz. Párnázzuk ki jól magunkat, mert a nyereg megtréfálhat! Kezdőknek, hobbibringásoknak, családosoknak, no és természetesen profiknak egy felejthetetlen vasárnap az osztrák Dunakanyarban!  

Ha lemaradtál az I. részről, itt pótolhatod.

Errefelé szinte egymást érik az apró falvak, alig tekertünk egy keveset Weissenkirchen, ami egyébként magyarul fehér templomot jelent, már előttünk is termett. A tér mellett időztünk egy keveset, épp csak annyit, hogy ezt a gótikus templomot lencsevégre vegyem, de a felfelé vivő lépcsőre nem sok figyelmet szenteltem. A szívem persze fájt, mert fentről állítólag pazar a kilátás, de majd pótolom a látványt a következő túrán. A Wehrkirche Mariae Himmelfahrt biztos megvár, mi is történhetne vele, hisz már itt áll jó pár száz éve.

Pattanok ismét a nyeregbe, e kis pihenővel újabb erőt gyűjtve, hiába az aksi, a bicajt csak kell hajtani. Egyébként a helyiek kifejezetten kedvelik a kerékpárosokat, hisz e népszerű útvonal a falvaikon keresztül halad, és sokaknak megélhetést ad. Mindenütt szívélyesen fogadnak, útbaigazítanak, az erre kerekezők otthon érezhetik magukat.  Az úgynevezett Heurigerek, a helyi gazdák által üzemeltetett borozók, tárt karokkal várnak, és a maguk hagyományos módján jelzik, ha nyitva vannak: virágkoszorút, vagy néhány faágat kiakasztanak, ami azt jelenti, étellel, itallal várják a látogatókat. Több helyütt még nyitvatartási útmutatót is kitesznek, hogy ne forduljunk feleslegesen.

Van is belőlük bőven, egymást érték a Heurigerek útközben. Bevallom, nehezen álltunk ellen, de győzött a józan ész, ittasan bicajozni amúgy sem ér, mert ha belekezdünk a tesztelésbe, annak még ma sem lenne vége, még most is ott kóborolnánk valamelyik borozó közelében. No, ez a program is elnapolva, majd jön ősszel a gasztrotúra. Amúgy ilyen gyönyörűségek lapultak a kapuk mögé bújva.

A következő falu borozója még ezt is felülmúlta. A pici hely nagy hírnévre tett szert, hisz Jochingból származik a híres-neves wachaui rizling, mely a zöld veltelini (Grüner Veltliner) mellett a régió húzó borfajtája. A „piros pöttyös” ház pedig az egész térség legbájosabb csárdája, melyben visszatükröződik a barokk építészet bája. Az volt a terv, hogy itt falatozunk egyet, ám az étterem egy rendezvény miatt megtelt. Ezúttal nem kedvezett a szerencse, hiába is foglaltunk volna asztalt előre. Azért az udvarba benéztünk. A leanderek átható illata, az árkádos ház, a pálma látványa, a magával ragadó délies hangulat így is megtette hatását, szédelegve álltunk tovább, pedig meg sem kóstoltuk a ház borát. Toszkánás fíling Alsó-Ausztria apró kis falvában.

Aztán jöttek sorra a középkori települések, Wösendorf káprázatos kis utcáival varázsolt el, majd ezt követte St. Michael, mely erődtemplomáról, Wachau legrégebbi plébániájáról, Alsó-Ausztria legősibb, ma is működő reneszánsz orgonájáról híresült el, de legalább ilyen izgalmas a gótikus csontháza, melynek oltára koponyákkal van körberakodva. (A templom többnyire zárva, de aki rákészül, némi juttatás ellenében idegenvezetésben is részesül, és megtudhatja, miért csücsül a templom tetején hét nyúl.)

Aztán következik Spitz, Wachau központja, ahonnan komp visz át a túloldalra, méghozzá egy valódi műremek, mely a folyó sodrását kihasználva drótkötélpályán húz át a másik partra. Körülbelül az út feléhez értünk, kiérdemeltük az étkünk. De nincs sok idő a kulináris élvezetekre, most sebtiben egy Wiener Schnitzel (rántott hús) is fért bele, menni kellett tovább előre, úgy számoltuk, ez kábé a táv fele, jócskán van még Melkig előre. Azért még felnéztünk a Spitz feletti sziklára, az egykori, lőrésekkel teli vár maradványára. Szép lehet onnan fentről a panoráma, de most nincs idő gyalogtúrára.  Spitzben Adélkától és családjától elbúcsúztunk, ők visszafordultak a komppal, mi pedig hajtottunk tovább eco tempóban.

Gyönyörködünk egy keveset Schwallenbach szépségében, lefotóztam a bájos házakat. Aztán hamarosan feltűnt Willendorf, a picinyke kőkorszaki madonna otthona, melyet ezen a településen „hantolt ki nyughelyéről” Szombathy József és régészcsoportja. A Willendorfi vénusz ember nagyságú szobrot kapott a faluban, annak ellenére, hogy az eredeti nincs 12 centi sem. És hogy mi olyan nagy ebben az apróságban? A hölgy meglehetősen éltes, és termetre sem éppen fényes, bár nőről lévén szó, sem korát, sem méretét firtatni nem illő, a Willendorfi vénusz mégis kivételt képez, benne épp e kettő érdekes és értékes. A csupán 11,1 centiméteres dáma, a nőiesség és a termékenység örök érvényű szimbóluma közel 30 ezer éves. Az eredeti a bécsi Természettudományi Múzeumban van kiállítva.

Hajmeresztő tempóban tekerünk tovább. 16.25-kor indul a hajó Melkből, és a célig még jó pár kilométer vár ránk. Az út mentén egy ötletes marketingfogás, az itt érlelt gyümölcsökből készült párlatokból rögtönzött kiállítás. Itt sem marad el a fotózás, bár egyre nehézkesebb a le-, és felszállás, és a nyereg is feltört már. Egy út menti büfében felhajtunk fejenként fél liter vizet, pótoljuk a folyadékveszteséget. Én izzadok, mint a kacsa, a nap süt hét ágra, az öltözékem meg az esőt várta. Azt mondta egy helyi erő, ha meglátjuk a hidat, onnan pár perc alatt elérjük a célunkat. Szóval, ha feltűnik a Brücke (híd), nincs semmi veszve. Előttem csak a Brücke lebegett, délibábként párszor meg is jelent. Amikor a valóságban megláttam, örömömben fel is kiáltottam. Az már üröm volt az örömben, hogy a tetejére vezető út meglehetősen hosszú és meredek, nekem úgy tűnt, valóságos hegymenet. De mire való az e-bike, ha az ember nem használja a turbó üzemmódját.

Odafent bevállaltunk egy 18%-os lejtőt, hogy az utat lerövidítsük, 37 kilométerrel a hátam magam mögött ez az etap bátorságpróbává értékelődött. Padlófékkel irány a mély, hamarabb lesz így meg a cél. Amikor felvillant a hajóállomás logója, még maradt 10 percünk, mielőtt a hajó kifutott volna. És itt pompázott előttünk Wachau fő attrakciója, a melki apátság a maga valójában. Itt írtam már róla.

Pontban 16.25-kor kifutott Melkből az utolsó, Kremsig tartó hajó. A távot megállókkal, sétákkal, kiadós ebéddel 6 óra alatt tettem meg, nem rossz teljesítmény egy kezdőnek. Amúgy 3 órát ír az útikönyv, de mit nekem, örülök, hogy a távot teljesítettem. Ha valami megkoronázza ezt az amúgy „királyszakasznak” nevezett kerékpárutat, akkor a Duna közepéről elénk táruló fenséges kilátás az. Egészen más perspektívából ismételjük az utat.

Jobbra máris egy látványosság, kecses kis várkastély trónol egy szikla ormán. A hangosbemondó történetbe kezd. Hiába is állnánk itt meg, turisták bebocsáttatást ide nem nyernek. A kastély magántulajdonban van, gróf Széchenyi István feleségének, Seilern Crescentiának a rokonsága lakja. Aztán tovasiklunk, Schönbühel mesébe illő kastélyától fájó szívvel búcsúzunk.

A Duna jobb partján homokos partok váltják egymást, ahol a bátrabbak már pancsolnak, mások pedig tüzet raknak, és élvezik a vízparti napsugarakat. Aggstein vára messziről integet, kár, hogy nincs távcső velem, hogy legalább a szemmel bevegyem. A Künringek sasfészke hírhedt volt a maga idejében, a várurak innen portyáztak, kereskedelmi hajókra vadásztak. A vár egyébként látogatható.

Spitzben kikötöttünk, hajót váltottunk, átszálltunk egy másik járatra, a miénk fordult vissza, aztán tovább gyönyörködtünk a tájban. Wachautól a dürnsteini kék templom képével búcsúzunk. Felejthetetlen volt a hajóút!

Wachaut nem lehet egyszerre bevenni, ide vissza kell jönni. Megízlelni a zamatát, élvezni az ízét és becserkészni a szellemiségét. Élmény volt, amit meg kell ismételni! Vágjatok bele bátran, nektek is sikerülni fog, ha én megcsináltam!

Ha lemaradtál az I. részről, itt pótolhatod.

Fotó: saját

Ha tetszett a poszt, csatlakozzon a Bécsi fekete Facebook közösségéhez: itt